Lámpafény az ázott aszfalton

Felkelsz a kanapéról és a telefonodért nyúlsz, ami a dohányzóasztalon van. Szédülsz és lüktet a fejed, hiszen kilencven fokos fordulatot vett a világ. Lenémítod a tévét, már zavar mindenféle zaj. Kimész a konyhába, megtöltöd a teljesen üres poharad, majd visszamész a kanapéhoz. És miközben megiszod, gondolkodni kezdesz. Jézusom, szinte az egészet magam előtt látom.

Minden szavad vérré sűrűsödik. Minden átkod a csontjaimba hatol.

Hívsz. Állandóan hívogatsz, üzensz, napjában egyszer, hatszor, huszonnégyszer. Soha nem veszem fel.

Minden nap elmondod, hogy semmit nem értem el ennyi idő után sem az életben. Burkoltan még azt is megemlíted, hogy szégyellsz, és hogy anyu is így érezne.

Néha végighallgatom, néha nem. Néha nem akarom, néha pedig nem tudom.

A te fiadból soha nem lesz valaki.

Régen, amikor még kicsi voltam, minden hétvégén puszival és teával keltettél.

Te találtál meg az első öngyilkossági kísérletem után.

Papírcsomókba gyűröm a szív jeleit.  

El akartam kapni az égboltot. Aztán esni kezdett, én pedig kikönyörögtem, hogy maradjunk még egy kicsit. Engedtél nekem.

Mickey egér vezényel. Mickey egér vezényel.

Soha nem fogom többé hallani a valódi, kedves hangodat. 

Valaki lő. Valaki meghal.

Sirályok hangja kering a levegőben.

Apu.

Apu.

Apa.

Megszűnsz számomra. 

Emlékszel még a hangyákra a gyertyában, a gyertya olvadt viaszában?

Emlékszel még a narancsra, a hörcsögökre, a hajlakkra és a pókokra?

Emlékszel még vajon rám, Lélekharang?

Süt a Nap, a víz csillogása pedig gyönyörű. Ilyen időben még az is megbocsájtható, hogy hideg van. Nem szeretem az árnyékokat. Napfényt, sugarakat akarok, meleget érezni az arcomon, a bőrömön mindenhol. Fúj a szél, apró hullámok bontják meg a víz könnyedén felbontható tükörálcáját. Ebben a pillanatban nem érzem magam olyan rémesen, mint este. Szeretem ezt a pillanatot. 

A parton ülök. Kávézok, cigizek, olvasok. Unalmas, sablonszerű félfelnőtt vagyok. Becsukom a könyvet, elnyomom a csikket, megiszom a maradék kávét. Gondolatban társalogni kezdek Clay-jel, Faggatom, hogy milyen. Milyen érzés, miért csinálod ezeket, miért nem csinálod ezeket, és a többi. De ez egyszerűen unalmas. Az is kezd unalmas lenni, hogy itt ülök. Hogy ülök. Hogy vagyok, hogy létezem. És az unalmas nem megfelelő szó. Értelmetlen, inkább. Talán. Nem tudom. Buta vagyok, mint a tök. 

- Leülhetek? - kérdezi egy hang. Fogalmam sincs, hány napja hallottam olyan hangot, ami hozzám szól. Nem rossz érzés. Ha őszinte akarok lenni, hiányzik életem eddig összes hallott hangja. 

- Persze - és tényleg minden ennyire egyszerű. A többi nem számít. Néha jó érezni, hogy a múlt nem számít, hogy a jelen nem számít, hogy a jövő nem számít. Nem számít semmi, csak az, hogy végre hallok egy őszinte hangot. Mellékesen pedig szerencsém volt. Olvasta a könyvet. 

Nem kívánom az értelmet adó életet, az életet adó értelmet, nem kívánok létezni. Talán egy másik síkon, egy másik univerzumban boldog ember lehetnék. Nyálcsorgató szomorúság. A visszapillantó tükörről a fény szivárványszínekre bontva érkezik a szemembe. A reményt kioltanám, mert csak a teremtményem. A reményt kioltanám, mert csak a teremtményem. A reményt kioltanám, mert csak a teremtményem. Napokon keresztül siratlak. Siratom a múltat, az elszívott cigarettákat, a kávészemeket, az elhasznált zsebkendőket, a húst, amit megettem, és mindent, amit valaha elpusztítottam. Egyre félelmetesebb hely a világ, egyre inkább nincs hova menekülnöm benne. Nem véd meg senki és semmi, és hamarosan még ennyi menedékem sem lesz előle. Az élet felzabál, csontjaimat pedig visszahányja az anyaföldbe. Föld leszek, mag, vagy fűszál…

Karodon vittél évekig,

Akaratod rabja voltam,
A vágyak bennem egyre nőttek,
Feledtem, hogy kölyköd voltam.

Hiába hívnál megtört szívvel,
Elnyeltek a sűrű városok,
Falakra írtam éjjel:
Engem ne várjatok,
Engem ne várjatok!

Kölyköd voltam, véredből lettem.
Kölyköd voltam, nem értettél engem.
Emléked mégis fogva tart, el nem enged.
Rossz Hold kelt föl, mikor a kölyköd lettem.
Rossz Hold kelt föl.

A régi dolgok sorra elvonultak,
Percről-percre messzebb jutok.
Terheim hegyekké nőttek,
Áttörni rajtuk nem tudok,
Törni rajtuk nem tudok.

Szárnyaira vett a vágy,
És nem mondhatok neked mást:
A reményt soha fel ne add!
Megveted még hideg ágyamat.
Megveted még hideg ágyamat.

Kölyköd voltam, véredből lettem.
Kölyköd voltam, nem értettél engem.
Emléked mégis fogva tart, el nem enged.
Rossz Hold kelt föl, mikor a kölyköd lettem.
Rossz Hold kelt föl.

Rossz Hold kelt föl!
Rossz Hold kelt föl!

Szárnyaira vett a vágy.
Szárnyaira vett a vágy.
Rossz Hold kelt föl, mikor a kölyköd lettem.
Szárnyaira vett a vágy.

A régi dolgok… A régi dolgok…
A régi dolgok… A régi dolgok…
Sorra elvonultak.
A régi dolgok…
Én egyre messzebb jutok el.
A régi dolgok…
Terheim hegyekké nőttek fel.
A régi dolgok…
Én a csúcsra nem juthatok fel.
A régi dolgok…

Szárnyaira vett a vágy,
Testvér, nem mondhatok mást:
A reményt soha fel ne add!
Megveted még hideg ágyamat,
Megveted még hideg ágyamat,
Megveted még hideg ágyam!

Kölyköd voltam, véredből lettem.
Kölyköd voltam, nem értettél engem.
Emléked mégis fogva tart, el nem enged.
Rossz Hold kelt föl, mikor a kölyköd lettem.
Rossz Hold kelt föl.

Kölyköd voltam, véredből lettem.
Kölyköd voltam, nem értettél engem.
Emléked mégis fogva tart engem, el nem… El nem enged.
Rossz Hold kelt föl, mikor a kölyköd lettem.
Rossz Hold kelt föl.

Kölyköd voltam, véredből lettem.
Kölyköd voltam, nem értettél engem.
Emléked mégis fogva tart, el nem enged.
Rossz Hold kelt föl, mikor a kölyköd lettem.
Rossz Hold kelt föl.